Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A szocialista-szabaddemokrata koalíció 1994--98

2008.07.19

1994-98

A szocialista-szabaddemokrata koalíció vállalta az előző kormány által kijelölt irányelveket, csak némi hangsúlyeltolódásra került sor. A külpolitikához való hozzáállás leginkább professzionalista szemléletű volt. Az első problémát a külügyi apparátus irányítása okozta. Sok szakértő beteljesedni látta a "Meiszter-Dunay jóslatot"[14]. Hosszú távon csak úgy jöhet létre szakmai, semleges munka, ha a "pártpolitikai" tényezőt sikerül kiküszöbölni az apparátusból.

A koalíció kormányprogramjában három fő külpolitikai "csapásirányt" jelölt meg: európai és euroatlanti integráció megteremtését, előrelépést a szomszédságpolitikában és a környező országok magyar kisebbségei helyzetének rendezését. Ezek között a kormány nem állapított meg rangsort, csupán arra hívta fel a figyelmet, hogy egyik-másik időszakban nagyobb hangsúly kerülhet egyik vagy másik témára.

A kormány mozgástere 1996-ra kétségkívül nőtt. Köszönhető volt ez annak, hogy tartós fegyverszünet jött létre a délszláv válságban, egy együttműködőbb kormány került hatalomra Romániában (amelynek az RMDSZ is tagja lett), menetrendszerűen haladt előre az Európai Unió és a NATO bővítése, az ország tagja lett az OECD-nek, ami igazolta az egész világ előtt, hogy Magyarország megfelel a piacgazdaság követelményeinek.

1995-ben Magyarország kapta meg az EBESZ soros elnöki tisztét. Ennek köszönhetően jobban felfigyeltek a magyar külpolitikai tevékenységre, és az ország nemzetközi tekintélye is nőtt ebben az időszakban, köszönhetően az ekkor végzett válságkezelő tevékenységnek.

Nagyban segítette a magyar külpolitikát Horn Gyula és Kovács László népszerűsége az ország külföldi partnerei között. A két vezető még a nyolcvanas években nagy nemzetközi tekintélyt vívott ki magának a "különutas" magyar külpolitika megteremtésében. Horn különösen Németországban népszerű (több díjat és kitüntetést kapott a "német újraegyesítésben" végzett tevékenységéért), ami már csak azért is pozitív, mert ekkoriban Németország volt az EU bővítésének egyik legnagyobb támogatója. Ezt a szubjektív tényezőt a magyar külpolitikai igen jól kihasználta.

Az EU-tagság feltételeit az Európai Bizottság által kiadott Agenda 2000 fogalmazta meg. Ezek a következők:

"- a tagjelölt ország stabilan működteti a demokrácia, a jogállamiság, az emberi jogok és kisebbségek védelmét biztosító intézményrendszert,

- Működőképes piacgazdaság megléte és képesség az Unión belüli versenykihívásoknak való megfelelésre,

- A tagsággal járó kötelezettségek vállalásának képessége, így a politikai, gazdasági és pénzügyi unió célkitűzéseivel való azonosulás" (Agenda 2000, 1997: 1)

Az EU elismerte a magyarországi erőfeszítéseket (Bokros-csomag, középtávú gazdasági-társadalmi modernizációs program stb.) és szorgalmazta a további folytatást: "középtávon Magyarország képes lehet arra, hogy megfeleljen a (...) kritériumoknak minden különösebb probléma nélkül, feltéve, ha a nemrégiben tervezett rendelkezések bevezetésre kerülnek " (Agenda 2000, 72. oldal). Létrejött egy ötéves jogharmonizációs program, illetve egy három éves, a Fehér Könyvhöz igazodó harmonizációs program.

Az szociálliberális koalíció külügyi vezetése szakított azzal a nézettel, hogy a szomszédos országok majd Magyarországon keresztül jutnak be az EU-ba és más integrációs szervezetekbe, sőt, úgy gondolták, hogy az együttes fejlődés sokkal több fejlődést hozhat, pl.: nem azért fogják a kisebbségek helyzetét rendezni, mert Magyarország elég erős lesz ahhoz, hogy nyomást gyakoroljon rájuk, hanem azért, mert ezt követeli meg az európai normák ( az integráció feltétele a nemzetközi normák elismerése, amibe beletartoznak az emberi- és kisebbségi jogok is).

A másik csatlakozást érintő kérdés a bevárás illetve az együtt csatlakozás kérdése volt. Ebben Magyarország következetesen azt az álláspontot képviselte, hogy az egyes országokat felkészültségüknek megfelelően vegyék fel, az ország nem kíván másokra várni, de azt sem várja el, hogy Magyarországra várakozzanak mások: "érdekeinket az is szolgálja, ha a térség minél több országa csatlakozhat az Európai Unióhoz és a NATO-hoz, nem pedig az, ha a választóvonal a magyar határon alakul ki. Ez Magyarország és a szomszédos országokban élő magyarság kapcsolattartását is nehezítené. Ugyanakkor szó sincs arról, hogy Magyarország fékezni akarná saját csatlakozását annak érdekében, hogy másokat bevárjon. Mások helyett nem tudjuk a felvételi követelményeket teljesíteni"[15].

A legfontosabbnak a korábbi szocialista örökség lebontása és a modernizáció elindítása, az ebből eredő feszültségek kezelése volt a kormányzás kezdeti időszakában. Ennek megfelelően a ciklus első részét sokkal inkább jellemezte a gazdasági diplomácia, mint a "hagyományos" külügyi tevékenység, szükség volt az IMF-fel, a Világbankkal tárgyalásokat folytatni a kedvező gazdasági országkép érdekében. Az első országjelentések is bizonyították, hogy ezen lépések nélkül nem volt esély a távolabbi jövő felvázolására a nyugati integráción belül. Az EFTA-országok felvételével Magyarország határossá vált az Európai Unióval, ráadásul mind az új három tag (Ausztria, Finnország, Svédország) támogatja a magyar integrációs törekvéseket.

A magyar fél pontosan teljesítette az előre kiszabott menetrendet, az összes számottevő fórumon és találkozón képviseltette magát, ezeken a magyar fejlődés és a csatlakozás kölcsönös érdekeinek bemutatására helyezte a hangsúlyt. Az EU-csatlakozás ebben az időben elsősorban gazdasági kérdés volt: vajon sikerül-e olyan piacgazdasággá alakítani a magyar gazdaságot, amely versenytársa tud majd lenni a nyugati országoknak? Ebben a témában beigazolódott a klasszikus állítás: a legjobb külpolitika a jó belpolitika. Hiszen hiába folytat az ország jó külpolitikát, belpolitikai teljesítmény nélkül nincs esély arra, hogy megszülessen a politikai döntés a tagfelvételről.

Magyarország részvett a boszniai NATO-akcióban is: a parlament engedélyezte egy műszaki kontingens kiküldését Okucaniba, amelyet 1996-ban meghosszabbított. Ez, valamint a taszári katonai bázis felépítése megerősítette a nyugati világ számára azt, hogy Magyarország hozzájuk tartozik. A tagság elnyerésének feltételei a szilárd piacgazdaságon és demokrácián kívül a rendezett szomszédsági viszonyok, a haderőreform, a hadsereg civil kontrollja voltak. Az 1994-es év során szorosabbá vált a NATO együttműködése a partnerországokkal, sőt, azok köre is kibővült. Budapesten rendezte az Észak-Atlanti Közgyűlés 1995-ben a közgyűlését. Mindezeket pozitív előjelként értékelte a magyar vezetés. Megkezdődött a haderőreform is.A délszláv-rendezés kapcsán is kezdeményezőként lépett fel Magyarország, több javaslata, egyeztetési kezdeményezése is volt.

Külpolitikai sikerként könyvelhetjük el az ország meghívását a NATO szervezetébe. Külön érdemes kiemelni azt, hogy ebben a témában hatpárti egyetértéssel támogatott népszavazás döntött a belépésről, ami nagy nemzetközi elismerést váltott ki, többen a magyarországi demokrácia stabilitásának bizonyítékát látták benne.

Csökkent Magyarország konfrontatív magatartása a határon túli magyarok kérdése terén, sokkal inkább a megegyezésre törekedett a koalíció. Abból az alapállásból indultak ki, hogy egy támadó fenyegetőző magatartás csak irritálja a szomszédokat és csökkenti a megegyezésre való hajlandóságot. Nem beszélve arról, hogy Magyarország nem rendelkezett akkora súllyal a térségben, hogy módjában állt volna "középhatalomként" elképzeléseit a szomszédos országokra rákényszeríteni. A határon túli magyarság elég sok konfliktust okozott a többi országgal, amelyet sürgősen rendezni kellett. Ezt a nyugati országok is szorgalmazták, hiszen "senki sem kíván partneri és szövetségesi viszonyt teremteni olyan országgal, mely megoldatlan konfliktusival terhelné a szervezetet" , azaz akár a NATO-t, akár az EU-t. Tehát az alapszerződések megkötése a térség stabilitásának egyik alapeleme volt. A másik oldala ennek az, hogy mindez megfelelt Magyarország gazdasági elképzeléseinek is, az állandó és intenzív gazdasági együttműködés csak segítette a határ mentén élő magyarság felemelkedését is. Másrészt Magyarország nem rendelkezik akkora gazdasági potenciállal, hogy a kereskedelem és a gazdasági együttműködés visszafogásával kényszerítsen ki döntést partnereiből. Ezek az alapszerződések rögzítették a határok sérthetetlenségét, ami már régóta feszültség forrása volt. Ezzel a lépéssel értelmetlenné vált az az indoklás, hogy Magyarország revízióra törekszik. 1996 júliusában pedig létrejött a magyar-magyar csúcstalálkozó is. A nemzetközi közvélemény igazi sikernek értékelte a szlovák-magyar alapszerződés létrejöttét (Christopher amerikai külügyminiszter modellértékűnek nevezte).

A szocialista-szabaddemokrata koalíció alapállása a kisebbségek helyzetének rendezése ügyében alapvetően az volt, hogy a jó együttműködés alapja (és a határon túl élő kisebbségek érdeke is) az, hogy egy, az európai normáknak is megfelelő egyezmény (azaz az alapszerződés) alapján jöhet csak létre hatékony munka, hiszen azzal, hogy előre kijelölik a "játékszabályokat" sok konfliktustól menthetik meg magukat. Ezzel a szerződéssel egyben lépéskényszerbe hozták mind a szlovák, mind a román felet is: a szlovákot a szerződés betartására (ami a Meciar-kormány hozzá állásának köszönhetően nem nagyon sikerült), a románt pedig az alapszerződés megkötésére, hiszen ezek után a magyar kormányzat már nyugodtan mondhatta azt: a megegyezés létrejötte nem rajta múlik. A kisebbségi ügyeken kívül is bővült a kapcsolat Romániával és Szlovákiával is: nőtt a kereskedelmi forgalom, új határátkelőhelyek nyíltak meg, Szlovákiával létrejött a megállapodás a Szigetköz vízpótlásáról, az esztergomi Duna-híd újjáépítéséről.

A magyar kormány és a határon túli magyar kisebbségek szervezetek egyes vezetői

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.