Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A leghosszabb nap-------http://www.hirszerzo.hu/cikk.a_leghosszabb_nap.69487.html

2008.06.30

1988 tavaszától az állampárt és titkosszolgálata fokozott figyelemmel kísérte, majd ahogy közeledett az elkerülhetetlen újratemetés, fokozott figyelemmel irányította az eseményeket. Hiába volt végül szép és méltóságteljes az újratemetés a Hősök terén, hiába a bátor Orbán-beszéd: az események jórészt állambiztonsági kontroll alatt zajlottak. Hazugsággal született, évtizedes elhallgatás követte, volt egy felszabadító erejű születésnapja, és ahogy most kinéz, hazugsággal folytatódik a hazai június 16-ák sora, azé a napé, amely 1958 óta tart, és amely egyszerűen soha nem akar véget érni. Ezt a napot - az egyetlen felszabadító kivétellel - mindvégig a kádárizmus tartotta a markában, de ha jól belegondolok, akkor még azt a feledhetetlen 1988-as emléknapot is.

"1989. június 16. volt Nagy Imre napja, ez a nap a rendszerváltás kulcsa, viszonyítási pont, amely nem tűri a kétértelműséget" - közölte most az ünnepi államfő. Milyen szép és igaz volna ez, ha tudnánk, mit segít megérteni az a nap a rendszerváltásból, hogyan is lehetne az a félig-meddig katarzis viszonyítási pont? Az 1958-as és 1988-as június 16-ákhoz ma - kétértelműséget nem tűrően - semmilyen viszonyunk nincs, és az 1989-essel kapcsolatos tisztánlátást sem segíti éppen, ha a köztársasági elnök úgy fogalmaz: ez volt az a nap, amikor "Nagy Imre áldozata elnyerte értelmét és igazolását".

Én meg végig úgy tudtam, hogy a kivégzésnek semmi értelme nem volt, és pláne nem igazolható semmivel. A rendszerváltással létrejött liberális, kapitalista demokráciával különösen nem, amit Nagy Imre és mélyen baloldali 56-os társai egyébként soha nem akartak. Az viszont tény, hogy lassan abba kéne hagyni a történelem relativizálását. 

Nem, Nagy Imréék mártírhalála utólag sem nyert semmilyen "mélyebb" értelmet. Egy gyáva, hidegszívű és hazaáruló hatalom Moszkva parancsára kivégeztette őket, arccal lefelé bebaszta őket egy jeltelen sírba, leszámolt saját népével, gimnazistákat akasztott, majd 1963-tól megbocsátotta magának a bűneit, egyre hosszabbra engedte a gyeplőt, a nép pedig elkezdett örülni, ha már sok választása nem volt. 1956 és Nagy Imréék halála egészen 1988-ig körülbelül százötven ember magánügye volt. Most, húsz év után, újra eljutottunk ugyanide. 

                                                                                  *

Az ötven évvel ezelőtt született legfelsőbb bírósági ítéletnek nem volt olyan mondata, de még olyan névelője vagy írásjele sem, amely ne lett volna színtiszta, tudatos, módszeres hazugság. Nagy Imre, Donáth Ferenc, Tildy Zoltán, Gimes Miklós és a többiek soha nem voltak hazaárulók, soha nem akarták "megdönteni" a "Magyar Népköztársaság törvényes rendjét". Október 23-án "az imperialisták" nem robbantottak ki "ellenforradalmi fegyveres lázadást", a vádlottaknak nem volt kapcsolatuk nyugati kormányokkal. Szilágyi Józsefet pedig - emlékeztet Vásárhelyi Miklós egy 1988-as Beszélőben - hazugság volt aznap halálra ítélni, mert addigra már három hónapja halott volt.

Később kiderült ugyan, hogy az utolsó szó jogán Nagy Imre nem mondta a neki tulajdonított városi legendát, mely szerint csak attól tart, hogy azok fogják majd rehabilitálni, akik elítélték (egy másik verzió szerint "csak attól félek, hogy azok mondják el majd a gyászbeszédet, akik elárultak"), de a legenda máig él. Legutóbb Mészáros Márta lelkes, de borzalmas Nagy Imre-filmjében bukkan fel, alig rejtett aktuálpolitikai utalásként. 

És bár természetesen nem az MSZP végeztette ki Nagy Imrét, ahhoz - jó másfél évtizeddel a rendszerváltás után - egy izgága fiatalember kellett, hogy a párttal valaki végre közölje: nem lehet egyszerre képviselni Nagy Imre és Kádár János Magyarországát.

A fiatalember meglátása jelentős biztosítékokat vert ki a kormányzó utódpárt köreiben. Olyannyira, hogy mára Gyurcsány Ferenc - sok egyéb mellett - feladta pártformáló ambícióit is (de előtte még nyilvánosan megölelt és támogatásáról biztosított egy Szabó István nevű prominens besúgót). Nem is csoda. Az MSZP-bázis jó része máig azt hiszi, hogy a szociáldemokrácia kvázi az államszocializmus folytatása más eszközökkel, hogy létezhet folyékony átmenet a kétfajta baloldal között, és hogy a rendszerváltás morális választóvonalként történő emlegetése valami szélsőséges, radikálliberális baromság.

Az utódpárt már négy évvel a rendszerváltás után úgy ítélte meg, hogy különösebb probléma nélkül indíthatja miniszterelnök-jelöltként Horn Gyulát, azt a veterán politikust, aki 1956-ban karhatalmistaként foglalt állást a történelmi sötétség mellett. Nyolc évre rá ugyanez a párt semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy reformer-pénzügyes kormányfőjéről kiderült: D-209-es jelzéssel III/II-es, kémelhárító szt-tiszt volt. Medgyessy Péter múltja sem különösebben érdekelte az éppen a száznapos osztogatás áldásait élvező jónépet, a politikus töretlen népszerűséggel vészelte át a krízist.

Ugyanez az "európai szocdem" párt semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy máig (!) nincs épeszű ügynöktörvényünk. A rendszerváltás óta a szolgálatok alakíthatják a rájuk is vonatkozó törvényszövegeket, a Kenedi-bizottságnak vége. A párt ifjúsági szervezete időnként a terrorista Che Guevara kultuszát ápolja, a párt egyik európai parlamenti képviselője pedig "sajnálatosnak" tartja, ha az Európa Tanács határozatban ítéli el a kommunizmust. És hogy a kör némileg bezáruljon, ugyanez a Hegyi Gyula Castro kommunistáit a magyar 1956 hőseihez hasonlítja a Népszabadságban. 

"Harminc év telt el azóta. Az akkori, eszét bíró lakosságnak több mint a fele meghalt, a felnőttek nagy részének megnyomorították a gerincét, beszűkítették a tudatát. Nem jött létre sem konszenzus, sem kiegyezés, hanem csak sunyító beletörődés" - mondott fontosat a mai társadalomról is Mécs Imre 1988. június 16-án, napokkal azután, hogy megalakult a politikai és erkölcsi rehabilitációt követelő Történelmi Igazságtétel Bizottsága. 

1988. június 16.: Kis Jánost gumibotozzák az örökmécsesnél (Fotó: MTI - Fekete Doboz)


1988-ban ugyanis, egy rövid, nagyon rövid villanásra hirtelen valóban fontos lett 1956, a rohamtempóban szaporodó ellenzéki, "alternatív" szervezetek hatására egyre többen tartották "viszonyítási pontnak" Nagy Imrét. 

Mai ésszel felfoghatatlan boldogság volt június 16-án végigvonulni a Münnich Ferenc (ma Nádor) utcán az MTV elé, és sok száz emberrel együtt kiabálni, hogy "Éljen Nagy Imre!" meg "Demokráciát!". Később tudtam csak meg, hogy aznap őrizetbe vették a fél ellenzéket, pl. Nagy Jenőt, a szamizdat Demokrata szerkesztőjét és Philipp Tibort az Inconnu művészcsoporttól; hogy megverték Kis Jánost és Demszky Gábort; hogy a "Batthyány-Nagy Imre örökmécsesnél" a rendőrök lekapták Tamás Gáspár Miklóst meg Orbán Viktort, aki megpróbált segíteni TGM-nek. Volt szerencsém látni a "reformer" Grósz Károly rendőreit, amint kismamákat meg fiatalokat gumibotoznak, meg Yamaha motorjaikkal a tömegbe hajtanak a Vörösmarty téren. Nem 1989., hanem 1988. június 16-a volt "a rendszerváltás kulcsa".

(Déja vu: "… arra kell számítani, hogy a rendőrök - főként a központi ünnepségek helyszínének közelében - igazoltatnak, átvizsgálják a ruhákat és autókat a közbiztonságra veszélyes eszközöket pedig lefoglalhatják. Az egész napos akció célja, hogy megelőzzék a közbiztonságra veszélyes történéseket - közölte a Budapesti Rendőr-főkapitányság." Független Hírügynökség, 2008. jún. 15.) 

                                                                                  *

1988 tavaszától az állampárt és titkosszolgálata fokozott figyelemmel kísérte, majd ahogy közeledett az elkerülhetetlen újratemetés, fokozott figyelemmel irányította az eseményeket. Kenedi János "Kis állambiztonsági olvasókönyvének" dokumentumaiból egyértelműen kiderül, hogy az MSZMP Központi és Politikai Bizottságában hosszú ideig csak árnyalatnyi különbség volt - ha egyáltalán - a "reformer" és a hardcore kommunisták 56-ügyi állásfoglalásai között. Pontosan tudták, hogy 56 leverése a rendszer alapja: ha ez a kérdés inog, minden inog.

"Azt az elvet támogatom, hogy kegyeleti jellegű megemlékezést vegyünk tudomásul, politikai jellegű tüntetést akadályozzunk meg" - mondta például Nyers Rezső elvtárs 1988. június 14-én. "Én igazából csak a temetőben való engedélyezéssel tudnék egyetérteni, és az összes többi helyen nem" - csatlakozott az előtte szólóhoz Pozsgay Imre elvtárs. A párt igyekezett humanitárius-kegyeleti kérdésként low profile tartani az ügyet, se politikai beszédeket, se demonstrációt, se - pláne - állami újratemetést nem akart. 1989 tavaszán aztán az állambiztonság a rendszerbuktatás megakadályozására fókuszált: kegyeleti aktus és jogi rehabilitáció igen, demonstráció és politikai rehabilitáció nem.

"Vizsgálják meg, hogy a legszélsőségesebb elképzelésekkel fellépő szervezetek - Fidesz, SZDSZ, Republikánus Kör - egyes vezetői miként járathatók le a többi szervezet előtt. (…) Mindhárom csoportfőnökség válasszon ki olyan hálózati személyeket, akiken keresztül a kül- és belpolitikai hangulat a kívánatos irányba befolyásolható" - olvasható a BM májusi memójában. Legkésőbb 1989 májusára a titkosszolgálat tmb-i (titkos megbízottai) mindenhová beépültek: az SZDSZ-be, a Fideszbe, az MDF-be, a Kisgazdapártba, a radikális ellenzék és a volt 56-osok soraiba, a külföldi emigráció prominensei közé, a médiába.

Hiába volt végül szép és méltóságteljes az újratemetés a Hősök terén, hiába a bátor Orbán-beszéd: az események jórészt állambiztonsági kontroll alatt zajlottak. Ez a nap sok minden volt, nevezzük akár katartikusnak is, de nem igazán volt "a rendszerváltás kulcsa".

                                                                                  *

A rendszerváltás amúgy tényleg jött, de csak a trial version, a teljes programot nem vettük meg. Civil, polgári (ön)tudat gyakorlatilag nem létezik formálisan kapitalista hazánkban, ahol továbbra is a közöny, az állam és a populizmus rulez, és ahol egy friss felmérés szerint boldogabbak voltunk az előző rendszer "biztonságában". 

Az utódpárt fideszes ellenzéke egészen mostanáig kádáristább, reformellenesebb programot nyomatott az MSZP-nél, tudós emberei félprezidenciális rendszerről fantáziálnak, kétkamarás parlamenttel, senki által nem választott civil szereplőkkel. A köztársaság még áll, de ingoványos talajon, az intézményrendszer időnként lefagy. 

A pártállam elköszönt, de a haverjait és az attitüdjét, a cinizmust, az etatizmust, a finanszírozhatatlan jóléti rendszert ránk hagyta. A kádárizmust, immár Kádár nélkül. Ahogy anno Nagy Imréről, most a szabadságról és a demokráciáról nem jött létre "sem konszenzus, sem kiegyezés, hanem csak sunyító beletörődés".

 


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.