Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


http://home.iae.nl/users/nickl/ume-253.html

2008.04.26

Ezerszázéves történelmünkből (28): Árpád-házi királyok kora (8)
  

Az Árpád-kor népessége

896-1301




Folytatás az ÚMÉ 2002/IV. számából


A honfoglaláskori (896) magyarság lélekszámát történészeink 400-500 ezer főre becsülik. A honfoglaláskor a Kárpát-medencében található népcsoportok összes lélekszámát pedig 100-200 ezerre teszik. Ezen népcsoportok közül (szlávok, bolgárok, avarok) a szláv azaz morvaszláv volt a legnagyobb, akiknek összefüggő népcsoportja a Kis-Kárpátok és a Garam folyó között lévő hegyvidéken volt, és csak elszórtan éltek a Délnyugat-Dunántúlon. Fenti adat egyébként egybeesik a szlovák történészek becslésével is.

A magyarság számarányának jóval nagyobb kétharmados voltát több tényező is alátámasztja. Mint vándorló nép sem tudott volna fennmaradni kis lélekszám esetén, nemhogy mint egy önálló nyelvű és identitású népként átjönni a Kárpátokon. Ha a Kárpát- medencében talált népcsoportok lélekszáma lett volna nagyobb a magyarokénál, akkor sorsuk ugyanaz lett volna, mint a türk eredetű bolgároknak, akiket a szlávok egy-két évszázad alatt asszimiláltak.
A magyarság esetében éppen a fordítottja játszódott le. Az itt talált népcsoportok olvadtak be a magyarságba, kivételt képezve az egy tömbben élő morvaszlávokat, vagy a Drávától délre élő délszlávokat, horvátokat, szlavonokat.
A magyarság már vándorlásai kezdetén is domináns elemként létezett (a kisebb-nagyobb felszívódások, leválások ellenére is). Magába tudta olvasztani a vele érintkező népelemeket, úgy mint a türköket, a kabarokat, később a támadó besenyőket, az itt talált avar és szláv töredékeket, majd a behívott kunokat is.

A honfoglaló magyarság nagyobb lélekszámát igazolja illetve támasztja alá az a tény is, hogy már a XI. században a Királyi Magyarország népessége 1 millió és a XII.-XIII. századforduló táján már 2 millióra ugrott (ez a természetes népszaporulat következménye volt 3-4 ezrelékes ráta mellett). S a magyarok aránya egészen a török hódoltságig 75-80 %-os fölényt mutatott.

Érdemes még megnézni, hogy honalapító eleink, hogyan tudták a Kárpát-medencét birtokba venni és fenntartani.

Észak-Nyugaton: Pozsony-Nagyszombat-Galgóc-Losonc-Borsodvár- vonalán egészen a magas hegyek lábáig volt a szállásterületük.
Északkeleten: Kassától, Ungvárig, a Felső-Tisza, a Szamos és a Túr sík vidékén túl, dél felé vezetett szállásvonaluk iránya.
Erdély területén a honfoglalástól kezdődően már jelentős magyar tömb élt. A Kőrösök folyásán, a Kalota-vidék és a Küküllők völgyeiben, a Mezőségben magyar ajkú volt a népesség. Úgyszintén a Maros mentén is. A régészet által feltárt települések, valamint a nyelvészetileg igazolható magyar földrajzi nevek ezt mind alátámasztják.
Szent István már 1009-ben püspökséget alapított Gyulafehérvárott. Érdekesség a székelyek által lakott Székelyföld története is. Ez a magyar anyanyelvű székelység már a XI. században Erdély határőrvidékén élt, és földrajzi, táji neveik székely-magyar eredetűek. A legtörzsökösebb magyarság képviselői mind a mai napig.
Délen a Marostól le az Al-Dunáig a Szerémségig, majd nyugati irányban a Duna-Száva torkolatáig bővült a magyarok szállásterülete. Nyugat felé haladva a Dráva és a Mura alkotta a magyar szállásterületeket, amelyek egyesültek a nyugati gyepükön (Várvidék, a mai Burgenland) határőrként letelepedett magyarokkal.

A lakosság nem egyenletesen oszlott el, mert a dunántúli, a kisalföldi és a nyugat-felvidéki rész sűrűbben lakott volt, mint az alföldi vagy erdélyi tájak. Az akkori Kárpát-medencében nagy lakatlan területek is voltak. A népsűrűség Győrffy György történész becslése szerint mindössze 3 fő/ km2 lehetett, a megszállt 200 ezer négyzetkilométer területre vetítve, és a 600 ezres össznépességgel számolva. Ha mindezt összevetítjük az akkori Európa 25-30 milliós össznépességével, és 4-6 fős/ km2 népsűrűségével, akkor a honalapító magyarság demográfiailag sem volt egy erőtlen tényező.

Honfoglaló magyarságunk lélekszámát azonban az állandó külső támadások folytonosan gyérítették. Az első nagy érvágás a tatár (mongol) dúlás jelentette. Emiatt kényszerült IV. Béla királyunk is arra, hogy dél-keletről a kunokat (török-tatár származásúak) ismételten visszatelepítse az alföldi térségbe, továbbá a Körös, Maros, és a Temes vize környékére.

Eleinte sok nehézséget jelentett a nomád kunok jelenléte, mert állandóan háborították a letelepedett magyarok szálláshelyeit, legelőit és birtokait, nem ismervén el a tulajdonjogot. Maga IV.(Kun) László, aki nagy pártolójuk volt, megelégelte az ellenségeskedésüket, és a Hód tavánál (a mai Hódmezővásárhely mellett) véres ütközetben leverte őket. 1279-ben a országgyűlés meghozta a kun törvényt, amely véglegesítette letelepedésüket, és a keresztény hitre való áttérésüket. Később ez a népcsoport is teljesen beolvadt a magyarságba.

A betelepülések ugyan már Szent István korában megkezdődtek, de ezek szórványosan és igen kis létszámban történtek. Így jöttek német, olasz, morva hittérítők, lovagok, de úgyszintén érkeztek iparosok és kereskedők is.
A királyi házasságok révén ez természetes folyamat volt. Növelte az udvar fényét, és erősítette a királyi hatalmat, hiszen a betelepülők közvetlenül a király hatalma alá tartoztak.


A rokon népek közül először a besenyők települtek be. Főként Szent László uralkodása idején jöttek nagyobb számban, mivel maga a király buzdította népét, hogy ne öljék meg őket a harcban, hanem ejtsék foglyul, és tegyék kereszténnyé.
II. István király idejében (1122) nyertek befogadást Tatár nevű vezérükkel, amikor a görög császár megverte őket Bulgáriában. Ez a nép rövidesen beolvadt a magyarságba, csupán néhány helységnév őrzi még ide településük tényét (pl. Besenyő, Besenyőtelek).

A szlávok népcsoportja a Kárpát-medencében már az itt talált lakosságot jelentette. A nyugati szlávok, az ú.n. morvaszlávok családjába tartoztak a csehek, lengyelek, s főként a későbbi XIV. és XV. században népiségét egyre jobban kiformáló szlovákság, akiket mi tótokként ismerünk. Ide lehet sorolni még a rutén (ruszin) népcsoportot is, akik csak később szivárogtak be a keleti hegyvidéki részeken és keveredtek a többi néppel.

A másik a déli-szlávok, a horvát-szlavónok etnikai csoportja, akik Szent László és Könyves Kálmán idejében kerültek a Magyar Királysághoz. Társországi státuszuk 800 évig állott fenn. Összegezésképpen mondhatjuk, hogy a szlovákká lett nyugati szlávok és a délszlávokhoz tartozó horvátok a legrégibb etnikumai az Árpádkori Magyar Királyságnak.

A románok viszont nem őslakói, hanem befogadott, bevándorolt etnikumként jelentek meg a Kárpát-medencében. II. András (Endre) idejében esik először szó róluk. Egy 1224-ben kiadott szász szabadságlevélben, amelyben "a király megemlíti, hogy a szászok földje dél felé a besenyők és vlachok erdőjéig terjed, ami Fogaras vidékén volt."
A román történetírás szerint a románok, a dákok és a rómaiak megmaradt ivadékai, és mint ilyenek őslakosai Erdélynek. A valóság viszont az, hogy a rómaiak Krisztus után 275-ben egészen kiszorultak innen, ugyanúgy mint Pannóniából, a keleti népek (gótok hunok, stb.) állandó betörései következtében.

A Kárpátokon átvonuló hatalmas népvándorlási viharokban semmi sem támasztja alá a dákok fennmaradását. Erre sem tárgyi, sem nyelvészeti bizonyíték nincsen.
Későbbi betelepedésük bizonyítékai egyébként a földrajzi és a település nevek is. Ezek közül például "Erdély" magyar nevének román mása az "Ardeal". Avagy a Szebeni havasok tájékán létrejött falvak neveit az ott élő szászoktól kölcsönözték.
A magyar történetírók szerint a románok (vlachok) nyelve a Balkán-félsziget közepe táján az albánok szomszédságában alakulhatott ki, ahonnan tovább vándoroltak keletre, és a kunok fenyegetettsége nyomán Erdélybe. Itt elsősorban a hegyvidékek lakói lettek, mint pásztorkodó nép, s csak később szivárogtak beljebb a völgyekbe, a lankásabb területekre, a tatárok által kipusztított falvak helyére. A románok nem alkottak külön nemzetet, úgy mint a magyarok, székelyek, szászok, mivel ezek birtokain jobbágyként éltek. III. András (Endre) idejében azonban már nagyobb számban élhettek itt románok, mert az 1291-es gyulafehérvári országgyűlésen ők is képviseltették magukat.

Izmaeliták: ezek mohamedán vallású bolgárok voltak, akiket sem Szent László királynak, sem Kálmánnak nem sikerült a kereszténységre áttérítenie. Ők az ország határszélén éltek és kereskedelemmel foglalkoztak. Később azonban beolvadtak a szigorú térítési rendelkezések következtében, mivel csak keresztényekkel volt szabad összeházasodniuk.

Németek: Az ő betelepülésük már Géza fejedelem és Szent István korában megkezdődtek. Először térítő papokként és lovagokként érkeztek, majd II. Géza idején (1150 körül) a németalföldi gátszakadás következtében előállott éhinség késztette őket az elvándorlásra.
Igy kaptak bebocsáttatást Flandriából, a Rajna vidékéról, Szászországból, stb. németek. Őket telepítették le részben a Felső-Magyarországi Szepességben, másik részben Erdélyben a Radna vidékére és a Királyföldön.

Szászok: Az Erdélybe és a Szepességbe betelepített németeket nevezték szászoknak. A szász elnevezés gyűjtőneve volt a különböző német elemek úgynevezett szászjog szerinti telepítésére utalóan. Letelepedésükkel együtt nagy kiváltságokat kaptak. Közvetlenül a király alá tartoztak, maguk választhatták előljáróikat, papjaikat. Adózásuk, szolgáltatási rendszerük is más, úgyszintén katonasági kötelezettségük is. Katonáskodni nem tartoztak, csupán a király seregébe kellett kisszámú feygyverest küldeniük. Teljes autonómiát élveztek, nyelvüket, nemzetiségüket folyamatosan megtarthatták. Szászföldön magyar nemesek nem szerezhettek birtokot, önkormányzatuk sem lehetett. Kétségkívül nagy hasznára váltak az országnak, mert nem csak új, megművelhető területekkel gazdagították hazánkat, de a későbbi századok betelepülőiként az ipar és a kereskedelem, de különösen a bányászat területén mutattak fel nagy eredményeket.

Egyéb népek: Szórványosan érkeztek kisebb csoportokban franciák, olaszok, spanyolok, akik később szintén beolvadtak a magyarságba. A zsidók mint kereskedők és pénzügyekkel foglakozók, szintén korán megjelentek az ország területén. Az ő tevékenységüket voltak hivatottak szabályozni azok a rendelkezések, amelyeket már I. Béla király, majd Szent László és Kálmán törvénykönyveiben megtalálunk.

A betelepülőkkel és az itt élő lakosokkal együtt az Árpád-korban már egy sokszínű és kultúrájú országról beszélhetünk. Ez az együttélés olyan természetes kapcsolatot jelentett, amelyre sem akkor, de még ma is csak ritkán találunk példát. Szent István 1096-ban hozott rendelkezése, miszerint minden templomban olyan nyelven kell az evangéliumot hirdetni, amilyen nyelven értenek ott az emberek, önmagáért beszél.
Gondoljunk csak ma a csángómagyarok megoldatlan helyzetére. Vagy gondoljunk arra, hogy mi történt a Franciaországban élő, mintegy öt milliós bretoni etnikummal, akiket a francia forradalom majdnem kiirtott és nyelvi autonómiájukat csupán a XX. század végére kapták meg.

Az Árpád-kor magyarságának ereje és nagysága nem csupán katonai hatalmából adódott, hanem abból a magával hozott nyelvi, szellemi, lelki és kultúrális örökségből, amelyet nagyszerűen tudott eggyéforrasztani a befogadott nyugati kereszténységgel. A magyarság befogadó, asszimiláló és egyben nagyfokú alkalmazkodó képességének köszönhetően az Árpád-kori Magyar Királyság egy minden tekintetben jelentős központi hatalommá vált Európa szívében. Csak ílymódon tudta elérni, hogy a gyakorta és különböző irányokból ránk szakadó idegen betörésekkel szemben nemcsak megvédeni, fenntartani de megerősíteni is tudta az országot.


(Folytatjuk)




vissza a tartalomjegyzékhez
vissza a címlapra
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.